A békés harcos útja

avagy a tudat és a test egyesítése az én életemben

Ez a blog 2008. július 17-én lezárult.

Mostanában több időt fordítok a gyakorlásra, s nem csak az edzőteremben, hanem a hétköznapjaimban is, minden lehetséges alkalommal. Ennek lehet a folyománya az, hogy egyre kevésbé érzem a késztetést az írásra. Értékesek a tapasztalások, sokkal értékesebbek mint a róluk szóló szavak özöne.

Ezért most úgy döntöttem, hogy talán ideiglenesen, vagy talán véglegesen, szüneteltetem a naplóírást. Ha egyszer majd tudok valami olyan tapasztalatot leírni, ami mások hasznára válhat, akkor újra megjelenek majd ezen a blogon és megírom mindenkinek. Sok nagyszerű tanító van a világban, az elmúlt néhány évben találkoztam Yoshigasaki senseijel, Yamada senseijel, Tissier senseijel, Savegnago senseijel, Kashiwaya senseijel, és talán a legfontosabbakkal: Henry Kono és Tohei senseijekkel.

Sok olyan tanuló van idehaza is, aki nálam sokkal gyakorlottabb az Aikido megvalósításában, s remélem, meglelik őket azok, akik a valódi, nem-formákhoz-ragadt gyakorlást keresik.

Legyen a világ egyre jobb!

A korábban önmagamnak tett ígéretemhez híven, elkezdtem megismerkedni néhány más harcművészettel, annak érdekében, hogy "valódi harci helyzetekkel" is találkozzam. Ezalatt azt értem, hogy ne egy lassú, furán fej fölül érkező ütéssel támadjanak meg, megvárva, hogy odaér-e a kezem, majd földre fekve hagyni, hogy megfordítsam a támadót - hanem olyan helyzetben, ahol valódi szándékkal talákozom, és valódi szándékkal kell jelen lennem a helyzetben. Ahol a partner valahogyan szeretne engem elérni, akkor is, ha az éppen gyakorolt technikával védekezem. És ahol a partner hadonászhat, váratlan mozdulatot tehet, és félreugorhat, ha neki úgy tetszik, és ahol meg akar ütni, s nemcsak meglegyinteni előttem a levegőt. És (szóismétlés) ahol joga van azt gondolni: nem dobom el magam, csak azért, hogy szép legyen a forma; keresd meg, hogy hogyan tudsz a földre tenni akkor is, ha a természetes reflexemből próbálok ellenállni; nem abból tanulunk, ha úgy teszek, mintha eldobtál volna - dobj el te magad.

Valamikor írtam hasonlóról az Oyo Henka Waza alkalmazásánál, Saotome sensei szemináriuma kapcsán.

Nagyon erős és meglepő tapasztalatokra lehet szert tenni ezen a módon.

Nemrég elmélkedtem a realitásról, persze nem az Aikido realitásáról, mert az nem kétséges számomra, hanem az aikido-oktatás realitásáról.

Fontosak számunkra a hagyományok, a tradíciók, a forma és a formalitás - akkor is, ha már-már értelmetlenné válik a hozzájuk való ragaszkodás.

Aki Aikidót tanul, annak a bennső fejlődés mellett jogos igénye az Aikido harcművészeti oldalának megragadása. Ez az igény sérül a túlságosan formális gyakorlás által, hiszen maga a harc sosem formális.

Ezért írtam, hogy hiányolom a reális szemléletet, és nem értem, hogy miért ragadt le az aikido-oktatás az ötvenes-hatvanas évek-belini japán mindennapok szintjén. Amig O-sensei élt, az Aikidót folyamatosan fejlesztette és alakította a mindennapi világunk változásaihoz igazítva. Azóta pedig mintha a világ az Aikido számára megállt volna. Szerintem az nem válasz, hogy "meg kell őrizni O-sensei Aikidóját", hiszen Ő is megmondta, hogy az Aikido nem az ővé, hanem mindenkié; nem ő találta ki, hanem mindössze megosztotta az emberekkel.

Ilyenformán nem értem azt sem, hogy milyen létjogosultsága van a mezítláb való gyakorlásnak - azon kívül, hogy a cipő összekoszolná a tatamit. Ugyanez a karatéban jobban megkérdőjelezhető, hiszen ott nem kerülnek az emberek percenként a földre: miért kell a karatéban mezítláb gyakorolni a harcot, a rúgásokat, a formákat?

Vajon mi a realítása a mezítláb való gyakorlásnak a tatamin kívül?

Nem bántani, nem megalázni felebarátunkat: az első kötelességünk feléjük.

De ennyi nem elég, magasabbrendű küldetésünk van: szolgálatukra legyünk, amikor szükségük van rá.

Assisi Szent Ferenc

Egy ismerősöm arról beszélt, hogy szeretne nekem jósolni. Kíváncsi voltam, persze.

Valójában kártyából próbált nekem jövendőt mondani.

Én nem hiszek az ilyesféle jövendőmondásban, inkább a jóslásban hiszek. Abban, hogy valamilyen módon egy kicsit megismer (asztrológia, kártya, egyebek által), majd javasol valamit, jósol, megmondja, hogy mi lenne a jó döntés vagy jó megoldás bizonyos helyzetekben, vagy bizonyos célok elérésére.

Azt mondta, hogy a jövendőmondás és a jóslás között az a különbség, hogy a jövendőmondás nem biztos eredményű, a jóslat viszont garantáltan bekövetkezik.

Amit jósolt, később nem következett be.

Ez a barátom tévedett: azért hívták a jósnőket régen javasasszonyoknak, mert problémákra vagy betegségekre megoldásokat javasoltak. Gyógyszereket, gyógynövényeket, borogatást, mozgást, pihenést. A jós tehát javasol, jósol, megmondja a jót. A jóslat az egy javaslat - a jövendőmondás pedig jövendölés. A jóslatot a jövendöléssel összekeverve kicsit összezavarjuk a világ működését, hiszen a két dolog nagyon különböző jelentéssel bír?

A jós tehát nem jövendőmondással próbálkozik jóslás neve alatt.

Olvastam a Szeretetkönyvben (Müller Péter), hogy az ai-ki-do magyarra fordítva a "szeretet erejének útja".

Szép a gondolat, és nagyon találó. Annyival lehet pontosítani, hogy az Aikido magyarra fordítva "a Ki-vel való Egyesülés Útját" vagy "a Ki Általi Egyesülés Útját" jelenti, nem a szeretet erejének útját, bár Müller Péter elgondolása is közelít az eredeti jelentéshez.

Itt megélheted azt, amit csakis könyvekben olvashattál, de élő példáját ritkán láthattad: az ember szereti az ellenségét.

Tulajdonképpen közel erről van szó, sőt, a valóságban az aikidós nem ellenséget lát, hanem partnert a fejlődés útján. Nem ellenségként kezeli, hanem külső hatásként, amit kezelni kell. Ha ellenségként kezelné, akkor visszaverni, legyőznie kellene.

Az aikidóban, ha valakit támadás ér, szinte belebújik ellenfelének "lelkébe". Magához engedi, eggyé válik vele, sőt, együtt is működik vele. Nem haragszik rá, hanem saját lényének részeként éli meg. Szereti - persze a szó egyetemes értelmében.

Ellensége, ha vadul nekiront, hamarosan úgy érzi, mintha fölkérték volna táncolni. Elkezdenek "keringőzni" vele, s a saját agresszivitásának erejét fölhasználva megpörgetik, földobják, és a földre hajítják.

A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan.

Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek.

És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért.

Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság - vagyis a szeretet - nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg, vagy az ellenfele: a felelősség az övé.

Csak a szeretetnek nincs karmája.

Miért?

Mert éntelen. Hatás, aminek nincs ellenhatása - nincs kire visszahasson.

Szomorúan láttam a tv-ben Bodrogi Gyula házát.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy az az ember, akit egy nagyszerű színésznek tartok, abban leli az örömét, hogy kedvtelésből állatokat öl meg. Nem azért, mert éhes, mert nincs mit ennie, nincs más lehetősége - hanem kedvtelésből.

Örömet okoz neki az, hogy védtelen állatokkal szemben állva, csőre töltött fegyverrel, rendelkezhet azok életéről vagy legfőképpen haláláról. Büszkén mesél az ezzel kapcsolatos élényeiről.

A szakmai nagyság és az emberség sajnos nem mindig jár együtt.

Szomorú, hogy ő ezzel szeretne példát mutatni.

Mondhatnám, hogy a téma off topic, de valójában az ai-ki-do jelenségéhez szorosan hozzátartozik. Kaptam egy választ, aminek a szövegét egy fórumon találta egy ismerősöm. Sajnos, az idézet eredetét nem ismerem, de a tartalma önmagáért beszél.

Álláspontunk szerint a kedvtelésből űzött vadászat helytelen, etikátlan, és sportszerűtlen, hiszen nem sport az, ami az egyik fél életének kioltásával jár. Állatvédelmi szempontból a szaporulat ésszerű szabályozását tartjuk a vadászatot helyettesítő legjobb megoldásnak; ivartalanítással, okosan végzett (nem feltétlenül hormonális) fogamzásgátlásos szabályozással elkerülhető az állatok öldöklése.

Bizonyos körülmények között célravazető lehet a csúcsragadozók visszatelepítése is; ez azonban néha gyakorlatilag lehetetlen és a probléma sokkal összetettebb, minthogy ilyen egyszerűen meg lehetne oldani.

Sokat romboltunk már a természeten, és sajnos az sem segít már, ha megpróbálunk nem beavatkozni. Ennek azonban a lehető legrosszabb módszere a vadászat. Nem fair kűzdelem az, ahol a vadászpuska és esetekben egy falka kutya "küzd" egy remegő állat ellen; a kimenetel nem kétséges és semmiképpen sem humánus. A meglőtt állat sokszor elmenekül, és akár napokig is szenvedhet a vackán, iszonyatos kínok között, étlen-szomjan, amíg kimúlik. Józan ember nem kívánhat ilyen sorsot semmilyen élőlénynek.

Szeretném egy gondolatomat leírni, annak kapcsán, hogy nap-mint-nap szembesülök egyfajta téves fogalmi magyarázattal.

Ez a téma a vadászatról szól. Szeretem a vadászatot.

Egyben nem szeretem az állatok életének a kioltását.

Hol itt az ellentmondás?

Ott, hogy a vadászat a vadakkal való foglalatosságot, a vadakról való gondoskodást, a vadgazdálkodást jelenti - szemben azzal, amit az emberek (és a "vadászok") kilencvenkilenc százaléka gondol róla.

A többség számára a vadászat a vadak lelövésével egyenlő. Azonban ha így lenne, akkor lövészetnek hívnák.

Magyarországon 50 000 bejegyzett vadász van. 50 000 olyan ember, akinek jogosítványa van arra, hogy vadakat gyilkoljon. Van köztük egy-két száz olyan, aki valódi vadász, aki a vadakról gondoskodik, többnyire hivatásszerűen.

De van közel 50 000, aki mindössze lövész, és aki pusztán szórakozásból állatokat gyilkol.

És van néhány olyan ember, aki jó pénzért emberek ezreinek engedélyt ad erre.

És ez az 50 000 ember önmagát vadásznak hívja. És ha valaki megkérdezi, hogy: Tényleg vadász vagy? És mit teszel a vadakért? - akkor azzal válaszol, hogy: Ne gyere nekem az ostoba demagóg dumáddal! - legalábbis nekem ezt szokták válaszolni.

Kicsit megkésve, folytatom az előző gondolatomat (miközben kaptam egy emailt is ezzel kapcsolatban).

Saotome senseitől hallottam, hogy az Aikidóban igenis van atemi! Persze sokan ezt teljesen elfelejtik, annyira, hogy ha valaki kap egy pofont (véletlenül) edzésen, akkor úgy leblokkol, hogy semmit nem tud kezdeni a támadójával.

Persze ehhez pofon sem kell, csak egy agresszív ellenfél, aki nem úgy támad, ahogy edzésen begyakoroltuk, nem olyan módon, nem olyan erővel, és nem azzal a fajta motivációval - hanem némileg valóságos támadó szándékkal.

És vajon mi történik akkor, amikor nem nekifutásból támad az ellenfél, és nem a csuklót akarja nekifutásból elkapni (ugyanis ez a legritkább, ahogy én tudom)? Mi van, ha odalép és egy nagy balegyenest kínál az aikidósnak? Találat majd döbbenet az eredmény.

Szóval a következőre szeretnék kilyukadni: érdemes lenne visszaszerezni az Aikido realitását, mert egy aikidó-tanuló a gyakorlás során sohasem találkozik valódi agresszív szándékkal!

Olvastam Christian Tissier-vel kapcsolatban, hogy kipróbálta a kick boxot (vagy a thai boxot?), mégpedig azért, hogy megtapasztalja a valódi küzdelmi helyzeteket, és megtapasztalja, hogy milyen érzés ütést és rúgást kapni. Az Aikidóban ugyanis az ember évtizedeken át "eljátszhatja", hogy harcművészetet gyakorol, miközben egy valódi helyzetben egy valós találat esetén azt sem tudja, hogy mi történt vele. (Hiszen edzésen szó sincs olyanról, hogy egy ütés betalál. És hogy az fájhat is.)

Arra gondoltam tavaly szeptemberben, hogy ideje lenne megkeresnem azt az iskolát és edzőt, ahol elkezdhetem mondjuk a Ving Csun tanulását (mint valódi közelharcét), és ahol mindezt építő, emberi, és gyakorlati módszerekkel tanulhatom.

Tegnap este megnéztem a Chihiro szellemországban című filmet. Rajzfilm volt egyébként, egy mesefilm ("anime"), és teljesen lenyűgözött. Elképesztően jó volt, a történet, a rajz, a mozgások - úgy teljes egészében. Mikor vége lett, letaglózva ültem a fotelben és mosolyogtam.

Ezt mindenkinek látnia kell, aki még nyitott a mesékre!

Egy-két edzésen görcsölt a lában, megkérdeztem egy orvos ismerősömet, hogy mit tegyek, illetve hogy egyáltalán ez valami komolyabb baj-e.

Szedjek kalciumos pezsgőtablettát, ezt mondta.

Van ezzel kapcsolatban egy kételyem.

A savakat a szervezetünk úgy semlegesíti, hogy kalciumot választ ki, s a kalcium megköti, semlegesíti a savakat. Azután ez eltávozik a "külvilágba".

A kóla például azért okoz csontritkulást, mert döbbenetesen sokféle sav van benne (szénsav, kénessav, salétromsav, foszforsav), méghozzá nagy mennyiségben. A szervezet pedig üríti kifelé a kalciumot, hogy a káros savakat és azok hatását semlegesítse.

Ugyanez a helyzet a tejjel is. Tele van kalciummal, ez igaz - csakhogy a benne lévő kalcium kazeinhez kötött, amit a felnőtt ember nem (és a felnőtt szarvasmarha sem!) tud megemészteni. Emellett a tej erősen savas, és ez a szervezet kalcium-háztartását szintén erősen felborítja. Orvosi tény.

És akkor a lényeg, a kalciumos pezsgőtabletta. Szervetlen kalcium, mészpor van benne, ami a szervezetnek olyan, mintha homokot vennénk magunkhoz, tehát semmire nem megy vele. A szénsavas ital hatására pedig szintén megindul a kalcium ürítése a vérből, illetve a hozzáférhető helyekről. Eszerint tehát ha kalciumos pezsgőtablettát szedünk, rendszeresen, az amellett, hogy irrítálja az emésztőrendszert, a kalciumveszteséghez is erősen hozzájárul.

A reklámnak nagy ereje van.

Amit csinálnom kell, csak az tartozik rám, nem pedig az, hogy mit gondolnak erről az emberek.

Ez a szabály - amelyet követni egyformán nehéz mind a valós, mind pedig a szellemi életben - elégséges a nagyság és a középszerűség megkülönböztetéséhez. Már csak azért is nehéz követni, mert mindig ott találod azokat, akik azt gondolják, jobban tudják nálad, hogy mi a kötelességed.

Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni, s könnyű a magányban a saját véleményünk szerint; de nagy embernek csak az nevezhető, aki tökéletes nyugalommal képes a tömegtől körülvéve is megőrizni az önálló ember függetlenségét.

Benedek pápa a monumentális vatikáni épületek és a pompázatos, arannyal átszőtt ruhák súlya alatt ma arra szólította fel a híveket, hogy tegyék magukévá Jézus szerénységét és egyszerűségét, és igyekezzenek aszerint élni.

Én viszont kívánom neki.

Kaptam egy levelet, amiben azt írta a kedves levélíró, hogy az egyik dojóban shomen uchinál az ellentétes kezét maga elé kellett emelni - jobbal üt, balt lazán maga elé tartja, hogy ne nyújtson támadható felületet -, míg a másikban a csípője mellett kell tartania, mintha a kard markolatán tartaná - és nem tarthatja maga elé, elejét véve ezzel az alulról jövő támadásoknak.

Olyannak tűnik, mintha a gyakorlás arra épülne, hogy egy küzdelmi helyzetben felváltva kell cselekedni. A támadó üt, én védek; én visszaütök, ő véd; ő megint üt, én megint védek - és így tovább. Sok harcművészet valóban így gondolkodik.

Tegyük fel, hogy én felemelem a kezemet shomen uchira. Megteheti a támadó, hogy közben gyomorszájon üt? Miért ne! A legtöbb dojóban azt mondják: ezt így kell csinálni, ez a sorrend; most te támadsz, ő pedig védekezik. A valóságban a felek nem várják meg egymás támadását. (Például Saotome Mitsugi sensei így tanítja.) A gyakorlók többségének fogalma sincs, hogy milyen érzés egy ütést megérezni, ezért egy esetleges találat esetén egyből leblokkolnak (és megsértődnek).

Sokszor olyan, mintha nem vennénk észre, hogy a világ változik. Az Aikido akkor alakult ki, amikor még kard volt a japánok bal oldalán; de azóta a világ megváltozott, s már nem lóg kard az emberek oldalán; a gyakorlók kilencven százaléka pedig Japánon kívül él. Tény, hogy a reális támadások ma már nem olyanok, mint amiket gyakorolunk. O-sensei is folyamatosan fejlesztette a művészetét. Lehetne az Aikidónak is fejlődnie, s törekednie a realitásra? Miért ne!

Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy ez már így rögződött a magyar hétköznapokban: míg néhány évvel ezelőtt a nemzeti ünnepek a szabad kikapcsolódást, a vidámságot, valamint a méltó megemlékezést jelentették a magyar térsadalomnak, mára a megfélemlítés szinonímájává váltak ugyanazok a pirosbetűs napok.

Ezek azok a napok, amikor a Budapesti családok nem mennek ki az utcára, és ez az a nap, mikor néhány szónok feláll az emelvényre, és a lakosság egyik felét háborúra küldi a lakosság másik fele ellen. Azok ellen, akiknek jobb dolguk is akad annál, minthogy bárkinek a hatalom iránti vágyát és személyi kultuszát méltatnák.

És ez az a nap, ami most éppen szombatra esett - nem úgy mint legutóbb, amikor az esti edzés helyett én is otthon maradtam, s amint az később kiderült: jól tettem.

Félő, hogy aki erőszakra bíztat a hatalom megdöntéséért, nem lesz tétlen majd a hatalom megtartása érdekében sem erőszakot alkalmazni. És ha egyszer valaki teret ad az erőszaknak, ő sem menekülhet majd előle.

Nem lehet visszahozni a múltat, a világ mindig előrefelé halad: az erőszak erőszakot szül, ha teret adnak neki. Nagyon szeretnék olyan okos lenni, hogy tudjam, mi lehet a megoldás, hogy mindezt a helyes útra tereljük.

És akkor ide tartozik még a randori-jellegű gyakorlás.

Edzés vége felé, sok dojóban kiállnak a haladó tanítványok, és egy embert támadnak többen, ahol ő alkalmazhatná a tanultakat. Ehelyett az történik, hogy a tori forog jobbra-balra, minden támadóhoz hozzáér egy ujjával, a támadók pedig szép bukfenceket hajtanak végre a levegőben.

Sosem láttam még olyat, hogy valaki azt mondta volna: hohó, csak egy ujjal értél hozzám, nem tettél velem semmi mást, talán csak nem kellene ettől elesnem?!

Mondhatná? Miért ne? Miért csapjam be azzal a torit, hogy eldobom magamat, miközben ő azt hiszi, hogy csinált is valamit a forgolódáson kívül? Nem arról szól az Aikidó, hogy lehetőséget teremtünk egymásnak a fejlődésre? Én úgy tudom, hogy erről szól, legalábbis O-sensei így tanította. Ezért nincsenek rangok az Aikidóban, csak jelöleltlen(!) fokozatok. Az egy más dolog, hogy vannak, akik shihanoknak, senseieknek, shidoinoknak neveztetik magukat (hiszen ruha teszi az embert).

A magasabb fokozatú oktatók vajon rászólnak az ukéra, hogy: Miért dobod el magadat, mikor hozzád sem értem?

Van olyan dojo, ahol meg kell támadni a torit, neki pedig az a feladata, hogy védenie kell a támadást. Ha nem védi, kupán vágják (persze nem nagy erővel, csak éppen úgy, hogy érezze, a támadó shomen nem fog megállni a feje előtt húsz centivel.)

Következtetésképpen egy megjegyzés: Én mindezzel az Aikido mellett beszélek, amit egyaránt lehet reálisan és színleg gyakorolni. A gyakorlás pedig akkor jó, ha értéket teremt, és nem akkor, ha mereven ragaszkodik az értelmetlenné váló puszta szokásokhoz.

Az előző előttihez tartozik; gondolkodtam a következőkön is.

O-sensei mindig hangsúlyozta, hogy az Aikido nem a kötött technikákról szól. Ezért nagyon meglepett, amikor először találkoztam ezzel az említett ushiro-támadással (az említett blog nagyon jól leírja; link). Eszerint tehát nem helyes, ha természetes módon odamegyek, és mint aki tényleg meg akarom támadni, megpróbálom hátulról átkarolni a torit. De mi van, ha a támadó viszont tényleg így csinál, és hátulról támad? Mondhatom neki, hogy várj, ezt nem így gyakoroltuk?

Ugyanez a helyzet a shomen uchi esetén. Nem mehetek oda, hogy lendületből fejbe kólintsam: előbb a kezemet a fejem fölé kell emelni, középen, majd egy szabályos, a megfelelő lábbal tett előrelépéssel (és nem a másik lábbal!), miközben a másik kezemet az oldalam mellett tartom, egyenesen a feje közepére kell ütnöm, egy függőleges vonal mentén.

Szép és tradícionális - de van ilyen ütés a valóságban? Egy támadás a természetes emberi mozdulatokon alapul, többnyire íves ütéseken (az emberi ízületek felépítése miatt), s nem precízen kimért egyenes mozgásokon, nem a precíz oldali lábbal.

Yokomen uchinál pedig még erősebb a példa.  Hasonló egy nyakleveshez, amit sohasem úgy osztogatnak a valóságban, hogy egyenesen a fej fölé emelik a kezet, majd egy függőleges vonal mentén elindul az ütés, és mielőtt célhoz ér, oldalra kerül és a nyakra vagy az arcra csap. A valóságban elindul egy karlendítés vagy egy jobbegyenes. Mondhatom ilyenkor, hogy várj, rossz helyről emelted a karodat...?

Tehát érdemes lenne átgondolni, hogy miért szinte csak az irreális támadásokat tanítják a mai Aikidóban. Mondjuk, azok által lehet az elveket megtanulni. Sajnos azonban hiányzik az a rész, akikor - ahogy O-sensei mondja: az Aikido nem a technikákról szól - a tanultakat szabadon alkalmazhatnánk.